Főszerepben a mesélés - Rádai Andrea

Fabók Mancsi Bábszínháza legújabb előadását, A háromágú tölgyfa tündérét mutatta be a fesztiválon. A narráció, a mesélés aktusa itt is különleges fénybe kerül. A kiinduló helyzetből eleve valami olyasmi sugárzik, hogy próbálkozunk itt a mi kis szerény eszközeinkkel, hogy eljátsszunk egy mesét...


Fabók Mariann és Keresztes Nagy Árpád profin játszanak csetlést-botlást, felkészületlenséget a színpadon, olajozottan tesznek úgy, mintha nem csiszolódtak volna még össze. A keret fikciója szerint a férfizenész csak beugró, így nem csak az esetlenségük válik rögtön szimpatikussá, hanem a színházi helyzetre, a hangszerekre, a hanghatásokra, a történet fordulataira: egymásra való folyamatos rácsodálkozásuk is. Szellemes gesztus az is, hogy a díszletet, a háromágú tölgyfát „le kell gazolni” az elején: egyrészt szépen illeszkedik a mese motívumrendszerébe (az előadás egyébként is tele van ilyen finom kis utalásokkal, összerezdülésekkel), másrészt még erőteljesebben hangsúlyozza az átadás, a hozzáférhetővé tevés, a mesélés aktusát. (És persze roppant vicces is a száraz kóróval való küzdelem.)

A háromágú tölgyfa tündérének főszereplője így nem is a tündér (és még csak nem is a királyfi!), hanem maga Fabók Mancsi mint narrátor – egyben lámpalázas bábos színész, ízes beszédű, a közönségre figyelő, a nézőkkel szóba elegyedő, bölcselő fecsegő. És nő, sőt mindenekelőtt nő. Amitől aztán olyan jóleső, otthonos nőiesség árad szét az előadásban, olyan különös egyensúlyra billeg benne lágyság és öntudat, szoknya és nadrág, hogy igazából eldönthetetlen, ki mikor, melyiket hordja. Finom csipkelődéssel, játékosan, merülnek fel a – horribile dictu – genderkérdések. Az egyik legkedvesebb jelenetem, amikor a zenész kénytelen a színpadra lépni, hogy ő bonyolítsa a mesét. S míg a királyfi eddig – a nő tolmácsolásában – úgy sírt, hogy egy locsolókanna rózsájából gyönyörűségesen áradtak a könnyei, a zenész zutty, egy vödörből zúdítja a vizet a lavórba; viszont legalább jó gyorsan túl vagyunk az egészen: férfimunka.

A mese tulajdonképpeni szereplői: a bábok, a díszlet (Mátravölgyi Ákos munkája) által is felépül egy külön világ. A királyfit és a szolgát álarcban játssza Fabók – ilyenkor a teste szinte bábként mozog – a boszorka és a tündér hagyományos bábok, de a boszorka is álarcot vesz fel, amikor úgy tesz, mintha ő lenne a tündér. (Adalék – nem csak a gender-vonalhoz, hanem a sorsfordulók erejének szempontjából is – hogy a királyfi sokáig néma, akkor szólal meg először, amikor megszólítja a tündérlány.) A háromágú tölgyfát formázó trónszerű pad is káprázatos megoldásokra ad lehetőséget, szinte szívbemarkoló például, ahogy a segítségével megjelennek a vízre szomjazó, a világra végül meg nem születő tündérlányok. Talán csak a vége, a gonoszság és a gazság közti összefüggés kifejtése didaktikus-szószátyár egy kicsit, igaz, ettől a narrátortól még a túlbeszéltség is hiteles.

Rádai Andrea