Kutszegi Csaba: Miért nincs a nőnek szakálla?

Pajzán históriánk forrásai a magyar népi szerelmes történetek, szerelmi kiokosítók hol szomorú, hol víg gyűjtései.


Ezt az előadást nehéz lehet filmre venni. A felvételeken egészen biztosan sokszor remeg a kép – legalábbis a Bethlen Téri Színházban a közelemben dolgozó kameraman percenként rángatózott a röhögéstől. A bábos előadást az alkotók alig serdült és korosabb nézőknek egyaránt ajánlják, de meg kell mondanom: a bemutatón az alig serdültek sokkal fegyelmezettebbek voltak, a korosabbak meg úgy viselkedtek, mint a kiskamaszok, amikor röhög az osztály (némelyek harsány tetszésnyilvánításukkal egészen biztosan „lányos” zavarukat is igyekeztek leplezni).

Sok mindenen tud röhögni az ember. Kamaszként osztályban, órán tulajdonképpen bármin, felnőttként színházban meg leginkább zavarba ejtő, pajzán bemondásokon – az Azért a kis bolondságért szövegkönyve lényegében azokból van megszerkesztve. Ha már röhögés: az előadáson a testi szerelemben nagy étvágyú főhősnő, Böske, amikor (nem kevés vétkezése után) végre elveszi őt egy nem éppen alig serdült, sőt, igen öreg legény, a nászéjszakán a röhögéstől hal meg majdnem, míg lanyha férje az erőlködéstől.

A többi poént persze nem lövöm le, nem árulom el, hogy a már öreg Böske miért szeret gyónáskor a régi vétkeivel előhozakodni, mint ahogy arról is hallgatok, hogy korábban, amikor annyi szál gyertyát kellett a templomba vinnie, ahányszor vétkezett, hogyan oldotta meg a szállítást, és azt sem beszélem el, hogy kívánóslány-korában Böske hogyan találta meg a jól teljesítő Gergi legény „másik szerszámát” (mert kettő is lett volna neki), melyet állítólag le kellett adnia az egyháznak. Azt meg végképp nem teregetem ki, hogy ősszüleink, Ádám és Éva a Paradicsomban miképpen kaptak rá a kölcsönös testi gyönyörszerzésre és -nyújtásra – teregetés közben.

Jópofák ezek a pajzán népmesei történetek. Az is igaz, hogy a vásári bábszínházi jelleg és hangulat a felnőtt embert is felszabadítja, kifejezetten „engedélyezi neki” a gondtalan, boldogan felelőtlen vihogást, de az Azért a kis bolondságért előadásán az önfeledt jókedv megalapozója és megteremtője az előadó páros: a játékuk, a személyiségük. Főleg Fabók Mariann elragadó, férfi partnere, Keresztes Nagy Árpád inkább visszafogottságával és azzal arat sikert (leginkább a hölgyek körében), hogy a párjával szemben rendszeresen alulmarad. Ember is legyen a talpán, aki a sugárzó, ragyogó Mancsival megpróbál vetekedni.

A „rendes” színészből bábszínésszé lett színésznőből árad a folyamatos, kedves és közvetlen humor, még akkor is csak szeretni tudja a (férfi)ember, ha célzásai az erősebb nem gyengéire igencsak betalálnak (és most szofisztikáltan fogalmaztam). Irigyli is az ember Jánost, a szerencsés férfit, aki a színpadon zakóban, fekete kalapban ölelgeti-csókolgatja-tapogatja Böskét, és még jól össze is gabalyodnak egymással – amikor is az elragadtatott (férfi) néző rádöbben: Böske és János egy ember, konkrétan: Fabók Mariann. Mint ahogy egy személyben ő kelti életre a báb anyát, aki fésüli a bál előtt a lányát, Gergi, a fiatal és Mózsi, az öreg legény Böskével közös (üléses-fekvéses ágy-)akcióit, a gyóntató papot és a vén Böskét, és még folytathatnánk. Fabók Mancsi nagyon ügyesen és ötletesen kezeli a bábokat, a ruhadarabokat, az egyéb eszközöket és kellékeket, a színpadon egy dolog van, ami még nála is szebb: a hangja, amikor énekel.

Éneklésben méltó partnere a szintén gyönyörű hangú, instrumentális zenélésben is jeleskedő Keresztes Nagy Árpád, aki nem mellesleg kitűnő társ, bölcs, igazi férfi: kicsinységeken nem perel, mindent az asszonyra hagy. Hadd mondja a nő folyamatosan a magáét, a Jóisten is így akarta. Meg is van írva a Paraszt bibliában: „Az Isten, amikor az embert teremtette, hát az asszonynak es szakállt adott. Elég, hogy az a baj lett, hogy amikor az asszonyt beretválták, hát mindig járt a szája és mind esszevagdaltatta magát. Ezért a Jóisten elrendelte, hogy ne legyen az asszonynak szakálla…” (Lammel Annamária – Nagy Ilona: Paraszt biblia, Bp., Gondolat, 1985)


Kútszéli Stílus