Meseterápia - Turbuly Lilla

Fabók Mariann úgy meséli el ezt a történetet, hogy egy személyben ő a narrátor és valamennyi szereplő is. De mielőtt belekezdene, ahogy azt más előadásaiban, például A székely menyecske meg az ördögben is teszi, afféle léleknyitogató tréningnek veti alá a közönséget: a gazdátlan felnőtt nézőknek gyerekfelügyelőt keres, és némi szegycsontdörzsölgetéssel még arra is rávesz minket, hogy próbáljunk egy kis időre kiszakadni a mindennapokból, kitakarítani magunkból a gondokat, és csak a mesére figyelni. Mindezt ízes tájszólásban, zenei kísérettel teszi, mert ezúttal zenész társa is van Orbán Dénes személyében, aki különböző népi hangszerekkel adja hozzá a magáét a gyorsan megteremtett meseváró hangulathoz.


A díszlet (Mátravölgyi Ákos munkája) egy nagyon egyszerű, apró kiegészítőkkel mégis többjelentésűvé tett elemre, egy nagy, forgatható körlapra épül. Aminek a fele fekete, a fele fehér, jobbról a Hold, balról a Nap áll őrt mellette, a külső szélén pedig apró csizmák láthatók, küllőszerűen. Ennyi, és máris benne van annyi minden: a fény és a sötétség, a változás, a vándorlás, sőt, egyetlen kerékben az egész kerek világ.

A kedvesen bumfordi bábokat Lellei Pál tervezte, népmeséhez és a díszlethez illően rusztikus anyagokat, a paraszti kultúrából ismert tárgyakat (különböző fonott kosarakat, fából faragott villákat stb.) felhasználva. (Itt jegyzem meg zárójelben, bár ez nem a bábtervezőre, hanem a bábhasználatra vonatkozó kérdés, hogy a két királylány és a furfangos legény bábja egy-egy kézre húzott fejből áll, és van egy perc, amikor a második királylány feje már kar nélkül, mintegy „lenyakazva” ott marad a színpadon, kissé morbid hatást keltve, amit a történet nem indokol.)

A mesemondás során Fabók Mariann (bár bábszínészként Fabók Mancsiként határozza meg magát a színésznő, nekem valahogy nem áll rá a szám, meg a billentyűzetem sem erre a becézős formára – talán éppen azért, mert a bábelőadásaiban nyoma sincs ennek a stílusnak) különböző típusú bábokat mozgat, sokszor egyszerre, a jó kétarasznyi királyfitól az ember nagyságú Halálig. De van, amikor éppen csak lebukik szép fiatal mesemondóként a paraván mögé, és már elő is bukkan ronda vénasszonyként. Lendületben tartja az előadást, nincsenek üresjáratok, a többféle bábjáték és a színészi játék természetesen simul össze. Ahogy a jó mesék mindig, ez a mese is többrétegű, sőt, szinte már filozofikus mélységekkel bír életről, halálról, veszteségekről, végességről és végtelenségről. A Vidor Fesztiválon látott előadáson a közönség korösszetétele vegyes volt, az anyukájukkal érkezett két-három évesektől a kisiskolás, hét-nyolcéves csoportokig. Az előadás mindannyiukat lekötötte, de nyilván mást lát, mást ért meg mindebből egy hároméves és egy nyolcéves. És lehet, hogy még a nagyobbak is inkább csak a történetre figyelnek, de közben, ha nem is tudatosan, sok mindent tanulhatnak arról is, ami a történet mögött van. Mert a királyfi persze a halhatatlanság országában sem lesz boldog, onnan is elvágyik, pontosabban vissza, a régi életébe, a szüleihez, akiket az időközben eltelt ezredévek után már nem talál sehol, és így kell továbbélnie. De belefér még egy beszélgetés is a Halállal, akit még talán meg is sajnálunk, amikor arról panaszkodik, hogy előle mindenki menekül.

Aztán egy kicsit hirtelen lesz vége az előadásnak, amiben talán az is benne van, hogy az általa felvetett kérdésekre nem adható olyasfajta válasz, hogy minden jó, ha a vége jó. A halhatatlanság országa inkább olyan előadás, aminek nem is a színházban kell, hogy vége legyen, igényli az otthoni, esetleg óvodai-iskolai beszélgetéseket mindarról, amit a gyerekek láttak-hallottak.

Vidor Fesztivál, Nyíregyháza

2013. szeptember 3. | Turbuly Lilla