Skip to content Skip to sidebar Skip to footer

Életében legalább kétszer lett majdnem bábszínész, hogy aztán végül harmadszorra mégis az legyen. Hatodik éve tagja a Miskolci Nemzeti Színház társulatának, miközben útját egyre inkább mint a Fabók Mancsi Bábszínháza bábos mesemondója járja – egyre nagyobb sikerrel idehaza és határainkon túl.

– Hogyan lettél bábszínész?

– Kacifántos úton-módon. 2001-ben érettségiztem, a színművészeti egyetemre adtam be a jelentkezésemet, de a második rostán kidobtak. Az Új Színház stúdiójába sem vettek fel, s eddigre már minden pótfelvételit lekéstem. Egy telefonos cégnél vállaltam munkát, ahol néhány magánhívást is megengedtek. Végigtelefonáltam a budapesti színházakat, de rendre csak a titkárságig jutottam. Úgyhogy egyre szomorúbb és kövérebb lettem. Aztán egy délután gyalogoltam haza a munkából, jobbra tekintettem a Jókai téren, és oda ki volt írva, hogy Kolibri Színház. Mondtam, most rögtön bemegyek a direktorhoz. Elakadtam ugyan a titkárságon, de volt pótfelvételi, és be is jutottam a csoportba. Ott szembesültem azzal, hogy van ilyen: bábóra. A stúdiót vezető Szívós Károly és Török Ágnes nagyon jól nyúltak hozzánk, megszerettették a bábot. Én persze minden évben felvételiztem az egyetemre, és minden évben, sorsszerűen, a második rostán kiejtettek. Három évvel később, éppen, amikor befejeztem a Kolibri stúdiót, Meczner János és Csizmadia Tibor bábszínész-osztályt indított a színművészetin. Jelentkeztem ugyan, de közben elküldtem az anyagomat mindenfelé. Kocsis Rozi, a győri Vaskakas Bábszínház igazgatója pedig megkeresett, hogy szerződtetne. Három nap gondolkodási időt kértem, hiszen még az első rosta sem kezdődött el a felvételin. Harmadik este felhívtam Rozit, és azt mondtam: lehet, hogy ez életem legrosszabb döntése, de az az álmom, hogy a színművészetin tanuljak – megpróbálom a felvételit. Rozi kis gondolkodás után, úgy döntött: fenntartják a szerződésajánlatot a felvételi végéig. A mai napig úgy gondolom, hogy ezért sikerült bekerülnöm az egyetemre: hatalmas nyugodtság fogott el, a görcs kiengedett, hiszen tudtam, hogy a semmibe már nem eshetek.

– A diploma után prózai színészként szerződtél Miskolcra – fel sem merült, hogy bábszínházhoz menj, bábszínésznek?

– 2008-ban, amikor diplomáztam, azt gondoltam, törvényszerű, hogy ha bábszínházhoz szerződöm, akkor a prózai színház automatikusan kiesik az életemből. De nem akartam csak prózai színész sem lenni. Megint végighívtam szinte minden budapesti színházat, meg néhány vidékit. Mindenhol csukott kapukat találtam. Kiszely Ágnes, a Ciróka Bábszínház igazgatója ugyanakkor felajánlotta, hogy menjek hozzájuk Kecskemétre, én pedig igent mondtam. És megint beigazolódott, hogy amit elenged az ember, azt megkapja: rögtön jött a fordulat. Két nap múlva Halasi Imre, a miskolci Nemzeti akkori igazgatója – akihez egyébként nem küldtem jelentkezést, mert túl messzi városnak tartottam Miskolcot – hívott a színházához. Mielőtt igent mondtam, még telefonáltam Kiszely Áginak, aki szerencsére nem neheztelt meg rám.

– Miskolcon a kezdetektől sokat dolgozhattál, mégis szinte rögtön bábelőadást hoztál létre. Hiányzott a báb?

– Az első évadban egyáltalán nem nyúltam bábhoz, csak az első évadot követő nyáron feszített valami nagy-nagy vágy, hogy bábozhassak, méghozzá úgy, hogy én magam, egyedül hozzak létre előadást. Úgy érzem, az egyetemi évek alatt is erre készítettek fel minket leginkább az osztályfőnökeink, valamint állandó tanáraink, Nánay István és Lénárt András, hogy ha kell, egyedül is boldoguljunk. Így az első miskolci szezon végén felhívtam Csató Katát, az ESZME vezetőjét, és a segítségét kértem, mert az anyagi forrásaim igen szűkösek voltak. Kata – talán ez sem véletlen – azt válaszolta, hogy pár napon belül jár le egy pályázat beadási határideje, új bábos produkció megszületésének támogatására. Nyertünk, így jött létre 2009-ben A halhatatlanság országa, amely a következő évben díjat kapott a magyarországi bábszínházak találkozóján Kecskeméten. Ez komoly szakmai visszajelzés, megerősítés volt. Ebből a lendületből született a második mese, A székely menyecske meg az ördög.

– Előadásaid minden esetben a magyar népmesekincsből merítenek, autenikus formákat használsz, a meséket népviseletben, tájszólással adod elő. Született városi, sőt fővárosi lányként miféle kötődésed van a népi, különösen a székely kultúrához?

– Ezt én is gyakran megkérdezem magamtól. Tudtommal nincsen ugyanis Erdélyből való felmenőm, és azt se tudom, miért rezgeti meg a népmese, a népballada, a népének a szívemet. Talán azért, mert mindegyik fantasztikus alapanyag. Lenyűgöz, hogy a balladáknak – amelyekkel még nem foglalkoztam közelebbről, de ez már csak rövid ideig marad így – micsoda dramaturgiájuk van, hogy ezeket a történeteket milyen csodálatos formában tudják átadni a régi emberek. Varázslatos, ahogy kapargatva az egyes rétegeket mindig újabb és újabb rétegek jönnek elő. A népköltés rengeteg titkot hordoz.

– És a tájszólás?

– Amikor egy előadás létrehozására készülök, szeretem megkeresni az összes forrásanyagot, és azokat összegyúrva készíteni el a szövegkönyvet. És általában a tájnyelvi lejegyzések tetszenek a legjobban: nincsen kilúgozva belőlük az íz, a humor. Maga az élet nincsen kilúgozva belőlük. Nemrég jártam Csíkszeredában és Kézdivásárhelyen A székely menyecskével. Nagyon féltem, mi lesz: elviszem Székelyföldre a műanyag, budapesti székelységet, és az ottani embereknek elmesélem az én meséimet, úgy, ahogyan én gondolom, hogy ők mesélik egymásnak… Gondoltam, megmosolyognak vagy elfordulnak a mesétől – de nem. Csak a kocsim rendszámát nézegetve fogtak gyanút, hogy nem közülük való vagyok. Úgyhogy a tájszólásom 2013 tavaszán levizsgázott, fel is írtam a naptáromba.

– Az előadásaidat jóformán teljesen egyedül készíted. Nem bizonytalanít el munka közben, hogy nincsen kontroll?

– Lépten-nyomon el tudok bizonytalanodni bármiben, amihez fogok. Akár prózai feladatnál, amikor egyetlen szerepet kell megformálnom, akár egy ilyen halálugrásszerű egyéni munkánál. Lassan dolgozom, több hónapig, akár fél évig is, ennyi idő alatt pedig mindig rám pattannak fontos felismerések, és ezek akkora örömök, hogy újra és újra lendületbe hoznak. Használok kamerát is egy bizonyos próbafázisban, és időről időre visszanézem magam. Kívülről annyira egyértelmű tud lenni valami, amikor megnézi az ember, és annyira bonyolult, amikor belül van.

– Repertoárod jelenleg három előadásból áll: az emlegetett két székely mese mellett játszod a nem eredendően gyerekeknek szóló pajzán mesét, a Kapós Böskét is. Belátható időn belül milyen új produkcióid várhatók?

– Advent idejére Ha betér az égi király címmel magyar népi betlehemes játékot készítünk Keresztes Nagy Árpáddal, megint a népi gyökereket keresgélve és azokból táplálkozva, például élő dudaszóval, énekmondással, de a régi formákat kissé szétfeszítve. Távlati és talán megdöbbentő terv, hogy kora nyárra, Kemény Heni bácsi előtt is tisztelegve, egy Vitéz László-játék készüljön el, Vitéz László és Vas Juliska címmel. A női minőség megjelenésével, reméljük, megtalálja a zsák a foltját: míg Vitéz László a nagymamucikája serpenyőjével, addig Vas Juliska a nagypapucikája kovácsszerszámaival hasítja az ördögök fejét, és együttállásuk magát a Halált győzi le a mese végén.

Markó Róbert