Két ember balladája - Zsámbéki Polgár

Szeptember 10-én vasárnap, 16 órai kezdettel mutatta be Keresztes Nagy Árpád és Fabók Mariann, a Két ember balladája című új műsorát a Zsámbéki Művelődési Házban. Az Arany-év tiszteletére, a Magyar Dal Napja alkalmából előadott darab ősbemutatója az NKA és az EMMI támogatásával jöhetett létre.


Az ősbemutató után Fabók Mariann tájékoztatta lapunkat a darab elkészítésének és előadásának műhelytitkairól. Az előadás során a nézők körében néma csend honolt, egy-egy ballada eléneklése után taps törte meg a csendet, amely a végére szűnni nem akaró vastapssá változott. Fabók Mariann színművész, bábos mesemondó és Keresztes Nagy Árpád kobzos, énekmondó méltó módon örülhetett a darab sikerének. Kellemes érzés lehetett, hiszen egymásra talált a színészi játék és a közönség lelke.

– A ballada: „tragédia dalban elbeszélve”, drámai feszültségű, szaggatott menetű, rövid, tömör, rendszerint tragikus tárgyú verses kisepikai műfaj párbeszédes és lírai elemekkel átszőve – így szól a műfaj meghatározása. Miért éppen a szomorúbb hangvételű népballadát választotta Fabók Mariann és Keresztes Nagy Árpád a Két ember balladája című darabban előadott énekek, történetek bemutatásához?

– Mindkettőnk lelkéhez közel állnak a népballadák. Árpád korábbi fellépései alkalmával már megénekelt belőlük jó párat, koboz kíséretében. Magam is elég régóta különös erővel vonzódom hozzájuk. Lenyűgöz ezeknek az énekeknek a tömörsége, dramaturgiai felépítése és a bennük végsőkig kihegyezett, megfeszített drámaiság. Mindezek szerintem színpadi előadás után kiáltanak. Eredendően is a közösség egésze előtt énekelték őket, már önmagában ez színházi helyzetnek tekinthető. Biztos vagyok benne, hogy az sem lehet véletlen, hogy világirodalmunk egyik legnagyobb színpadi írója, William Shakespeare is ősi angol balladák témáit bontotta ki darabjaiban. Hogy ezek az ősi történetek mennyire egyetemesek, bizonyítja például a Szeget szeggel című darabjában egy az egyben Fehér Anna balladánkat, Rómeó és Júlia című darabjában az egymásért haló szerelmesek balladatípusát, Kádár Kata balladáját ismerhetjük fel... és még lehetne sorolni... Ezek az ősi történetek, és így Shakespeare művei is örök aktualitásuk révén halhatatlanok. Bár a ballada műfaját Vargyas Lajos egy vele készített riportban „halott műfajnak” nevezi, hiszen a mai időkben már nem születnek balladák, mégis úgy véli, hogy ezek „visszatanításával” a műfaj életben tartható. Egyik célunk ez a bizonyos „újra megismertetés” volt, e kincses hagyomány életben tartása.

– Két ember balladája az előadás címe. Nyilván ketten, mint házaspár adják elő, de van mögötte még valamiféle közvetítési szándék? Hogyan készült a darab?

– Igen. Szerintünk semmiképpen nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a színpadon egy férfi és egy nő szájából hangzanak el ezek az énekek. S persze mindenképpen szükségünk volt egy szempontrendszerre is, ami alapján válogattunk a balladák között. Így egyenes út vezetett ahhoz, hogy férfi és nő életének különböző korszakait tekintsük az előadás gerincének, ezekre az élethelyzetekre, döntéshelyzetekre keressünk balladaváltozatokat. Így az előadás végére két ember életútjának végére is érünk. Ezek a balladák olyan gyönyörűségesek, hogy valószínűleg egymás után végigénekelve, különösebb rendszer nélkül is működnének, de mi szeretünk mindig valamilyen egyéni szűrőt beletenni előadásainkba.

– „Népballadáink a régiségben születtek. Egyes ’történetes énekünk’ vagy ’öreg énekünk’ – (ahogyan népnyelvünk nevezi e műfajt) – keletkezése egészen az Árpád-korig vezethető vissza. A magyar néplélek, s ezen belül az egyéni lélek mélységes, sötét bugyrait, illetve Istenhez hajló, fényes törekvését mutatják meg ezek a remekművek kíméletlen őszinteséggel. Előadásunkban az egybegyűjtött, megénekelt ’történeteken’ keresztül ’két ember balladája’ is kirajzolódik: férfi és nő sorsát élhetjük meg a földi lét kiélezett élethelyzeteiben. S talán ezek a döntéshelyzetek nem is olyan idegenek a mai kor embere számára sem...” – nyilatkozták a darabról. A mai kor emberének mit jelenthetnek a „földi lét kiélezett élethelyzetei” az önök közvetítésében?

– Szokták mondani, hogy a bontott téglában, cserépben lehet bízni, hisz „már bizonyított”. Az a sok idő amit kiállt, érdemessé tette a bizalomra. Így lehet ez a régi énekekkel, történetekkel is. Biztos vagyok benne, hogy akárcsak a mai világban, úgy a régi világban is voltak ilyen, és voltak olyan dolgok. Ezek közül sok elpusztult, hála Istennek sok pedig megmaradt. Ami a mai időkig fennmaradt, az biztos, hogy aktualitását nem vesztette el, másképp nem lenne létjogosultsága. Szerintem a mai embert ugyanazok a kérdések, döntéshelyzetek rázzák meg, emelik fel és taszítják porba, mint a régi kor emberét. Így ezek a megénekelt „példabeszédek” a mai kor emberének ugyanazt jelenthetik, mint a régieknek: tanulságot és vigaszt.

– Az emberek néha maszk mögé bújnak, onnan szemlélik a világot. Talán néha nem is akarják látni, mi folyik körülöttük. Önök végig, különböző szemüveges álarcot viseltek. Milyen célból?

– Mint a beszélgetés elején, úgy most is Shakespeare jut eszembe, és az, amit az Ahogy tetszik- ben ír: „Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő: fellép, s lelép: s mindenkit sok szerep vár életében...” Aztán folytatja a költő óriás, és hét korszakra osztja fel az emberi életet, hét szerepre. Mi öt nagyobb szakaszát emeltük ki az emberi életnek. Ezek mindegyikét egy-egy különböző színű maszk jelez. De tovább gondolva a Shakespeare-i sorokat: más arcunk néz gyermekünkre, mint szüleinkre, megint más szerelmesünkre, más arcunk van küzdelmeinkben, fájdalmainkban. Tényleg sok szerepet játszunk el. A különböző maszkok viselése ezt jelentené darabunkban. Mindezek mellett, a maszkok fel-, illetve levétele segíti leválasztani a balladákhoz fűzött összekötő szövegeinket is, de legfőképp az előadás utolsó jelenetét szolgálják.

– A rekvizitumok között nem sok tárgy szerepelt, mégis rendkívül hatásos, katartikus volt az előadás. Két festett láda, amelyeken különféle pózban ültek, álltak, feküdtek; különféle népi hangszereket szólaltattak meg; népies ruházat volt önökön. A láda korábban több funkciót is betöltött: a szuszék (ácsolt láda) tárolásra szolgált, kelengyét tartottak benne, de koporsónak is használták. Az előadás végén egy halotti búcsúztató keretében önök is belefeküdtek. Egy ívet szolgáltattak a születés és a halál között, amely minden embert érint. A kellékek a népballadák és mondanivalóik úgymond „gyógyító hatását” szolgálták? Egyfajta üzenetet a befogadó számára?

– Igen, a maszkok mellett óriási szolgálatot tesz számunkra díszletünk, a két szuszék. Gyönyörűségesnek találjuk, hogy régi szokás szerint az embert egy olyan „tárgy” kísérte a túlvilágba, mely annak az embernek az egész életét is végigkísérte, és nem pedig egy személytelen, a halál után megrendelt, ismeretlen ember által elkészített koporsó. Mennyit tudhattak ezek a ládák! Úgy véltük, semmi másnak a színpadi jelenléte nem érheti el azt a hatást, mint két ilyen ácsolt ládáé. Minden ezekből a ládákból kerül elő: az újabb korszakok maszkjai, kiegészítő ruházatok, és az előadás végén ezek a ládák fogadják be a maszkoktól megtisztult két embert is…

– Amikor mélyebb fekvésben énekelt, akkor éreztem leginkább, hogy az ön énekhangja nagyon alkalmas a népballada zenei tolmácsolására. Hangszíne és előadásmódja fenomenális volt, ahogyan férjének a muzsikálása és éneklése is. Sokat gyakorolták együtt a produkciókat?

– Köszönjük a dicsérő szavakat. Ez nekem különösen sokat jelent, hiszen világ életemben nagyon gátlásos voltam, ha énekelnem kellett. Úgy éreztem, teljesen lelepleződöm, és félek kiadni magamat. Mókás, hogy ilyen lelki alkattal épp színészetre adtam a fejemet. Talán terápia. Árpáddal egészen más a helyzet: neki a zene az alap életeleme, ő ott tud kiteljesedni. Képes egy új bemutatónk kedvéért akár pár hét alatt megtanulni egy új hangszeren. Sokat tanulok tőle. Az utolsó jelenetnél került bajba: a maszkok, kellékek vakon történő le- és felvétele okozott nehézséget. Szép áldás, hogy ami egy új darab megalkotása közben egyikünk számára nehézséget jelent, a másikunk épp abban tud segíteni. De sokat nem próbáltunk. Én meg is voltam rémülve, amikor az úgynevezett „főpróbahéten” két napot egyáltalán nem próbáltunk, és a hét nagy részében, Borókánkat hintáztattam a játszótéren. A Színművészeti Egyetem, és hat év színházi szolgálat után azt hittem, így nem születhet bemutató, de valahogyan mégis összeállt. Az előadás jellegéből következően „egyéni, belső próbafolyamaton” vehettünk részt. Ezek az énekek észrevétlenül bekúsztak a hétköznapjainkba. Elő-előbuggyantak belőlünk mondjuk a vezetés, gereblyézés, főzés vagy épp a hintáztatás meditatív perceiben. Így érhettek az énekek bennünk azzá, amit a közönség szeptember 10-én látott, hallott.

– Arany János Szent László balladája is hallható volt a bemutatott dalok között, ami nem is csoda, hiszen mindkettő nagyságunknak évfordulója van 2017- ben. Keresztes Árpád és Fabók Mariann repertoárjában gyakran találunk irodalmi, történelmi személyiségeket. Fontosnak tartják a múlt megidézését egy-egy bemutató során?

– Talán a legfontosabb kulcsszó a „példa”, a „példázat” lehet itt. A legnagyobb tanítók mind példabeszédeken keresztül tanítottak. Szerintem a színház művészete is ezért örök: mert példabeszédként működik. A néző bár tudja jól, hogy a Júliát játszó személy a halál jelenete után majd feláll, megtapsolják, és hazamegy, de a játék ideje alatt mégis képes vele azonosulni. Az ő sorsán keresztül megélni egy-egy döntéshelyzetet. Mindenki maga dönti el, hogy milyen ítéletet hoz a szereplőre, vagy épp magára. A múlt eseményei, a múltban élő jeles személyek döntései, életük ugyanígy példázat lehet számunkra. Ezért tartjuk Árpáddal mindketten fontosnak a múltban történt lesújtó, vagy épp felemelő eseményeket feleleveníteni.

– Fabók Mariann szép gondolattal búcsúzott a közönségtől: „Bármilyen döntést hoz az ember, a végén az Istenhez közelít.” Milyen üzenete volt ennek a mondatnak?

– Azt hiszem, Isten szándéka a világban a legtöbb esetben az ember szeme előtt rejtve marad. Sokszor hevesen küzdünk valamiért, és épp az ellenkezőjére van szükségünk. Összetörünk valamitől, de utólag kiderül, az a mélypont segített igazán, hogy tengelyünkbe kerüljünk. Ugyanígy valamilyen kifürkészhetetlen módon a fájdalom, veszteség, akár szörnyű nagy vétek is az ember lelkét segíti egyéni útján... azon az úton, melynek a végén talán maga az Isten áll. Így közelíthetünk akár bűneink által is a Teremtőhöz.

– Az előadás alatti néma csendből, közben és a végén pedig a hosszantartó tapsokból következtetve a közönségnek nagyon tetszett a premierben bemutatott darab, átjött a rivaldán, ahogyan színészi körökben mondják. Önöknél hogyan csapódott le? Elégedettek voltak az ősbemutatóval?

– Már a nagy számú érdeklődő is megtisztelő volt számunkra. Az pedig, hogy nem udvariaskodó, elhaló tapsot kaptunk, azt üzeni nekünk, hogy a közönség úgy érezhette, kapott valamit azon az estén. Ha ez tényleg így van, mi nagyon boldogok vagyunk.

– Hol látjuk, hallhatjuk önöket a közeljövőben? Milyen fellépéseik lesznek?

– Sokfele járunk az országban, és a határainkon túl is nemsokára szerepelünk. Október elején Felvidéken lépünk föl több ízben, majd november elején Csíkszeredában játsszuk 12 alkalommal A háromágú tölgyfa tündére című előadásunkat. Nagy öröm számunkra, hogy ezt a bábelőadást beválogatták a Marczibányi Téri 9. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle versenyprogramjába. Így október 15- én, délután három órakor a „Marczin” láthat minket a Nagyérdemű. Fellépéseink nagy részét honlapunkon is megtalálni: www.fabokmariann.hu

Klotz Mária


Ki van itt?

We have 80 guests and no members online