Skip to content Skip to sidebar Skip to footer

Ha a színház ősi, közösségi élményét keressük, de még azt is megkockáztatom, hogy ha szeretnénk újra utat találni a kortárs művészethez, sokszor jobban tesszük, ha követjük a legfiatalabbakat. Ha szégyellnénk, hogy túlkorosak vagyunk, csapjunk a hónunk alá egy ötévest, és tegyünk úgy, mintha az ő kedvéért néznénk meg Az óriás ölelését (Kerekasztal), vagy kérjünk meg egy tízévest, kísérjen már el minket Fabók Mancsitól A háromágú tölgyfa tündérére.

Vajon mi lehet az oka, hogy ma a nyugati kultúrákban csak a gyerekközösségekben töretlenül fontos a színház? Nem tudom a választ, csak annyit sejtek, hogy ha a színház ősi, közösségi élményét keressük, de még azt is megkockáztatom, hogy ha szeretnénk újra utat találni a kortárs művészethez, sokszor jobban tesszük, ha követjük a legfiatalabbakat. Ha szégyellnénk, hogy túlkorosak vagyunk, csapjunk a hónunk alá egy ötévest, és tegyünk úgy, mintha az ő kedvéért néznénk meg Az óriás ölelését (Kerekasztal), vagy kérjünk meg egy tízévest, kísérjen már el minket Fabók Mancsitól A háromágú tölgyfa tündérére.

Fabók Mariann stand-up komikus. Csak éppen olyan, aki népmeséket mond gyerekeknek: ízesen kitalált tájszóláskevercsen, amit csak ő ismer. Például, hogy ha valaki bepisinkózott, ne tegye. Szóval királylányokról meg boszorkányokról mesél. Én pedig csak a legritkább esetben élek át olyan elementáris, élő kapcsolatot színpad és nézőtér között, amit Fabók Mariann színházában. Pedig ez mégsem one-woman show, mint aminek ennyi alapján esetleg tűnhet. Hanem bábszínház: ahol két bohócot látunk, persze, az okosat meg a butát. Az okos a Mancsi, a buta meg a zenész, Keresztes Nagy Árpád, aki azon ritka bábszínházi zenészek közül való, aki személyiséget is kap a színpadon. És akinek jól áll, hogy nincs kedve mesélni, csak praktikusan le akarja tudni a teendőket.

Nagy sikert arat, amikor úgymond érzéketlenül „leleplezi”, hogy az öntözőkanna, amiből a királyfi könnyei patakzanak, csak egy kanna. Bödönökből, egy svájci „hang” nevű hangszerből, dobból, tilinkóból nemcsak különös hangzást kelt, de kialakul egy bohócjáték is a két előadó között. Valahol a házastársi civódás és a bohóctréfa között.

A háromágú tölgyfa egy pad. Arra ül a mesélő, ennyi kell a színházhoz. A pad alkalmas mindenre: kiszabadítani a tündért, elveszejteni a kútban, megőrizni előbb egy aranyhal, aztán egy aranyalma alakjában. Fabók Mariann arcán maszk, ő a királyfi. Jó leszek ilyen pofával királyfinak? – kérdezi. Na és így? – kérdezi ismét, már maszkban, a gyerekek röhögve kiabálják, hogy nem, így se, így se! Mire az előadó: na, köszönöm, tudtam, hogy számíthatok rátok. És kezdi. Fabók Mariann királyfi karján mindig más kesztyűbáb, hol a szép tündér, hol a büdösbanya. A gyerekek pontosan követik a történetet, és közben mit látnak? Mit látunk? Azt, hogy Fabók Mancsi egyik karján egy arany báb van, a másikon egy fekete. Hogy ennek a „jó lelkületű, de még tapasztalatlan” királyfinak úgy tűnik, nemcsak hogy e két szereplővel akad dolga, de ez a két személyiségrésze is csatázik. És Fabók Mariann nem szívbajos, mert ezt a tanulságot így, ebben a formában ránk is önti a mese végén, épp csak a királyfi lavórnyi könnyét nem önti még hozzá. Elmondja, hogy a királyfi bizony azért nem ölette meg a boszorkányt – hiába volt a boszorkány szörnyen gonosz –, mert mindannyiunkban van jó is, meg gonosz is. Na, majd pont egy népmese lesz alkalmas arra, amire sokszor a legmodernebb színház sem, hogy ne mindig a másikban, de saját magunkban keressük és ismerjük fel a rosszat. Pedig.

Fabók Mariann úgy képes elmondani a szájbarágósnál is szájbarágósabb tanulságot, olyan komoly felelősséggel, igaz közlő szándékkal, hogy ezáltal még ez az iskolaszagú, bumfordi gesztus is életteli, kortárs színházzá válik. A gyerekek őrjöngnek. Őrjöngünk.

Élet és Irodalom

Herczog Noémi