Skip to content Skip to sidebar Skip to footer

2014. Június 22-én lesz látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon Fabók Mancsi: A székely menyecske meg az ördög című egyszemélyes bábjátéka. Fabók Mancsi a legfiatalabb vásári bábjátékos generáció képviselője, aki sziporkázó megoldásoktól tobzódó előadásaival, harsány előadásmódjával garantáltan mosolyt csal mindenki arcára. Most a műfaj szépségeiről és nehézségeiről beszélgettünk vele.

Annak idején a színművészeti elvégzése után nem szerződtél le bábszínházhoz, helyette az utcaszínház rögös útját választottad. Miért?

2008-ban végeztem a Színművészeti Egyetemen színész és bábszínész szakon és akkoriban úgy gondoltam, hogy ha én a prózai és bábszínházat egyszerre szeretném művelni az elkövetkezendő időszakban, akkor az egyetlen út, ami ezt lehetővé teszi, hogy prózai színházhoz szerződök. Azt gondoltam, hogy innen a két műfaj közti átjárás könnyebb. Ezért alakult úgy, hogy a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződtem rögtön a diploma után. Egyébként épp most fordulóponthoz érkezett az életem, mert a két forma már annyira feszíteni kezdte egymást, hogy Kiss Csaba direktor úrral megbeszéltük, hogy megválok a színháztól és szabadúszóként folytatom tovább. Bízom benne, hogy vendégként jutok még prózai színészi feladatokhoz is, hiszen ott más jellegű gyönyörűségek érik az embert, amiktől szintén nem szeretném magamat megfosztani.

Mégis mi vonzott a vásári bábjátékban?

Egyrészt az interaktivitása, ami fantasztikus dolog egy színésznek, hiszen azonnali visszajelzést kap a munkájáról. Közvetlenül látja a közönségben ülő nézők arcát, akik amellett, hogy nézők, a partnereivé is válnak, ahogyan a prózai színházban a színészek. Ezáltal utánozhatatlanul élővé alakul minden egyes előadás. A prózai színházban soha nem élhettem meg egyazon előadásból a százkilencvennyolcadikat, a vásári bábjátszás során viszont igen. Így alkalmam nyílik azt az apró újításba is beépíteni, amit csak a száznyolcvannyolcadik előadáson fedezek fel.

Mi az oka annak, hogy eddig kizárólag népmeséket dolgoztál föl?

Rettentően vonzódom a népi kultúrához. Igyekszem – ahogy Goethe mondja – „gyökereket, szárnyakat egyszerre keresni”, tehát megőrizni a meséknek az ősi tudásanyagait és közben a mai világhoz, mai tempóhoz, az éppen aktuális közönséghez alakítani őket. Eddig minden egyes alkalommal bebizonyosodott, hogy ezek a mesék, énekek végtelen sok réteggel rendelkeznek: ha az ember megkapargatja a felszínt, látja, hogy minden egyes réteg alatt újabb kerül elő. A mesék hosszú-hosszú időn keresztül csiszolódtak, régi időktől fogva minden egyes mesélő az őket megérintő részek kidolgozásával, és a kevésbé érdekesek elhagyásával mesélte tovább őket, igazi, népi humorral megspékelve. Eközben pedig a mesék remekművekké csiszolódtak. Az előadások alatt minduntalan kiderül számomra, hogy a legfontosabb feladat ezeket a hagyományokat élni, nem pedig valamiféle múzeumi tárgyként kezelni. Ahogyan egy felvidéki bácsitól hallottam: „a hagyományt nem ápolni kell, az nem beteg, a hagyományt nem is őrizni kell, hiszen az nem rab, hanem megélni kell”.

Különleges és tiszteletreméltó életforma a vásári bábjátszás, ugyanakkor meglepő a mai világban…

Igen, vannak nehézségei, hiszen egy személyben vagyok dramaturg, rendező, színész, sőt még az előadásaim díszletét és bábterveit is én álmodom meg, úgyhogy mindezen területek felelőssége rám hárul. Ugyanakkor az utcaszínház nagyban segített még a miskolci röghöz kötöttségem idején is: beleülhettem az autóba és az ország legtávolabbi pontjaira eljutottam. Olyan, egészen kis települések fogadtak könnyekig megható melegséggel, ahová nagyon ritkán jut el színház. S a budapesti közönség is, akik kultúrával jól el vannak látva, szintén meg tudnak állni kicsit, le tudnak lassulni és be tudják fogadni ezt az urbánus világtól kicsit idegen népi kultúrát. Nekem ez annyiban is nagyon fantasztikus üzenet, hogy akármilyenek a körülményeink, az ilyen mélyre visszanyúló közös gyökerek iránt mindenki meg tud nyitni egy kis ablakot.

Milyen korosztálynak szólnak az előadásaid?

Általában a gyerekelőadásokat öt éves kortól szoktam ajánlani, mert némely részük lehet félelmes, ijesztő. De a népi anyagból következően széles rétegek tudják élvezni az előadásokat, hiszen a népmeséket elsősorban nem gyerekek hallgatták, a teljes közösség számára mesélte az éppen arra alkalmasnak tartott személy. Nagyon-nagyon fontos dolog szerintem, hogy a különböző generációk együtt tudjanak szórakozni: a szülő ne csak elkísérje a gyermekét, hanem számára is jelentsen örömöt az előadás. A régi korok felnőtt embere nagyon sokat játszott, s ez nagyban segítette hétköznapjait, s befényesítette az ünnepeket.

Olykor pajzán témák is bekerülnek az előadásaidba…

Valóban van egy kivételes előadás: a Kapós Böske. Az előadás forrása A magyar népi szerelmi kiokosítók és pajzán históriák. Tizenkét éven felülieknek ajánlunk. A szöveganyag ugyan virágnyelven járja körül fő témáját, a szexust, mégis úgy gondoljuk, hogy a tizenkét évnél fiatalabb gyermekek gondolatai még nem e téma körül forognak, s mi sem szeretnénk indokolatlanul hamar erre terelni. Felső korhatárt viszont ennél a mesénél semmiképp nem szabnék.

Milyen előadáson dolgozol most éppen?

Most éppen a Vitéz László és Vas Juliska című előadásra készülök. Úgy gondolom, hogy vásári bábosként feladatom tovább vinni Kemény Henrik örökségét. Ahogy a cím is sugallja, bekerül a női minőség a játékba: míg Vitéz László a nagymamucikája serpenyőjével, addig Vas Juliska a nagypapucikája kovácsszerszámaival püföli az ördögöket. Így kettejük szerelme a történet végén magát a halált is legyőzi: a férfi és a nő egymásra talál és ebből gyümölcs fakad.

Szász Emese